Keserdédes

Egyik szemem sír, másik előretekint állapotban lézengek.

Kaptam jó és rossz... nevezzük őket híreknek. Csak az egyszerűség kedvéért. Még egyelőre nem szeretném kifejteni őket, de elérkeztem oda, hogy valamit muszáj kiírnom magamból, mert kissé össze vagyok zavarodva. Illetve nem, nem is ez a jó szó...

Az történt, hogy kaptam bizonyos utolsó rúgásokat - pozitív értelemben - ahhoz, hogy megmerjek lépni egy olyan dolgot, amit már meg szeretnék jó ideje, de mindig volt bennem egy "de" vagy "csak". A héten viszont több emberrel is beszéltem, akik... köteleznek? Nem, ez sem igaz, de lényeg, hogy valamilyen szinten nyomást gyakorolnak rám. Aminek igazából örülök, mert nélkülük nem mertem volna eljutni magamban erre a pontra. A pontos végkifejletet még nem ismerem, két variáció lehetséges. Igazából mindkettőt szeretném és egyiket sem, úgyhogy ezt a döntést átruházom. Végülis így korrektebb is - részemről. Még így sem lesz egyszerű.

A napokban "csillagegyüttállás" volt az életemben - nem hiszek az ilyen dolgokban, de nem tudok rá jobb szót. Az egyik nap beszéltem egy emberrel, ekkor elgondolkoztam, majd a következő nap kiderült, hogy igazából van fény az alagút végén. Rá következő nap sikeres vizsgát tettem, majd ismét beszélgettem egy másik valakivel, aki megerősített, aztán egy harmadikkal is. Oké, ez így nagyon bonyolult és eléggé virágnyelv, ígérem, le fogom fordítani, amint eljött az ideje, de ez most kell a lelkemnek, ez az írás, mert készülök a nagy lépésre, ami nagyon nehéz lesz. Egyébként a készülésnek is oka van, nem gyávaság, hanem egyszerűen megint másvalakit helyezek a prioritás élére, nevezetesen a kisfiamat, és ez így van rendjén, mert neki ott bérelt helye van! És csak ez számít.

Egyébiránt, hogy büszkélkedhessek... Csütörtökön megszereztem az érettségi bizonyítványomat! :) Nem mertem leírni, míg a kezembe nem foghattam, és bár már találkoztunk, még mindig nem kerülhetett méltó helyére, a bizonyítványos részlegbe. Eddigi életem legszuperebb szóbeli vizsgáját hoztam össze úgy, hogy nem volt időm készülni rá! Csak kihúztam a tételt, leültem és ömlött belőlem a szó a papírra, majd mikor szólítottak, úgy adtam elő az egészet, mint ha ez lenne a legtermészetesebb és arról kellene előadást tartanom, hogy... na, most még erre sem tudok mit mondani. Úgy tudnám jellemezni a feleletemet, hogy még én magam is megdöbbentem a végén. Még két egyszerű kérdése volt a tanárnőnek, majd gratulált. Az segített nagyon sokat, hogy a legjobb csoportba voltam beosztva. Minden várakozóban síri csendben tördelték a kezeiket a vizsgázók, nálunk meg olyan jó hangulat volt, mintha csak úgy összeültünk volna kávézni egyet. Egyszer ránk is szóltak, hogy jó lenne halkabban nevetni. Emiatt aztán a maradék félsz is elpárolgott belőlem. A másik, pedig, hogy ugyan már nagyon szerettem volna ezt a bizonyítványt, de úgy voltam vele, hogy a tavaszi időszakban úgyis megyek még más tárgyból, mert miért ne, maximum majd akkor sikerül. Így viszont már csak plusz törzslapért kell majd mennem, és az sem kötelező. Meg esetleg százalékot javítani, ha szeretnék.

Hogy akkor mégis miért nincs itthon? Mert ezek a dilettánsok ismételten elrontottak egy adatot. Az egész vizsgán ez ment. Először a születési napomat, majd a nevemet, és a bizonyítványban ismételten a születési napomat. Ez van. Keddre kijavítják, de én kedden a törzslapommal fogok menni és leellenőrzöm, hogy a többi tárgyból jól írták e be az eredményt, mert már ebben sem vagyok biztos. Úgy egyébként az 59%-os írásbelimmel a végeredmény 70%-os - 4 es - biológia érettségit tettem, aminek úgy örülök, mint majom a farkának! :)

Fel is hívtam apukámat azon melegében, aki szintúgy boldog volt és örült, és mondta, hogy majd megünnepeljük, meg azt is, hogy ne a százalékokkal foglalkozzak. Persze mondtam neki, hogy ne ünnepeljünk, mert ennyi idősen már ideje volt, de le lettem szólva, hogy nem a kor számít, hanem hogy megvan.

Azért az elég lehangoló, mikor úgy mész, hogy bizonyítvány osztó, és hurrá, végre nekem is lesz, és végre a kezemben foghatom, és ünnepel a kicsi lelkem, mert itt van amiért annyi éven át küzdöttem, aztán megnézed, nem stimmel egy alap adat - ráadásul szerintem az általuk írt 3-ast simán átjavíthatták volna helyben 9-esre, de mindegy - és vissza kell adnod... A tied, de mégsem.

Már nem is bosszantom magam semmivel. Bármi is történik, zen leszek, nem foglalkozok vele. Előre kell tekinteni!

Az elmúlt ...

Mióta utoljára írtam ide, több hullámvölgyön is átevickéltem. Voltam nagyon kiegyensúlyozott, harmonikus, békés és nyugodt. Ilyenkor rendszerint elönt egy idilli érzés és szeretek élni. Kevésbé zavar a káosz és a kudarc, csak nézek előre, és tudom, hogy minden rendben lesz. Az utóbbi időszakban példa volt erre a lakásunk előszobája, amibe az egyik este párom felrakta a két elemmel működő karácsonyi mini izzósort, hogy jobban lássunk, ha este arra járunk. Lehet, hogy ő funkcionális fényt eszkábált, de mikor este arra jártam, egyszerűen csak jól esett a lelkemnek. De ez csak egy példa a sok közül, és csak azért ragadtam ki, mert egy apró dologról van szó, amit a legtöbb estben az ember észre sem vesz. Nekem mégis sokat jelentett.

Persze voltak hullámvölgyek is, kemény depresszióval, mikor már-már majdnem írtam egy bejegyzést arról, hogy se erőm, sem kedvem kimászni, azért, hogy aztán újra visszataszítsanak. Meg is van az adott irományom egy odt dokumentumban a gépen, de szerencsére pont nem úgy adódtak a dolgok, hogy feltehessem, és ennek nagyon örülök, mert ebben a blogban nem szeretnék túl sok negatívumot. Ide kikapcsolódni jövök, nem bosszankodni.

Kicsi fiam füle másnapra rendbe jött, azóta is jól van, a héten már ovizott is. Sőt, pénteken hazahozta az első saját kreálmányát, egy libát, aminek a csőrét és a lábát narancssárgára színezte, óvónéni körbe vágta és ráragasztotta egy hurkapálcára, nyakába pedig piros masnit kapott. Nem egy nagy alkotás, na, de én bizony elsírtam magam, mert mégiscsak ez a legelső kis "rajza", amit büszkén hozott magával, mikor meglátott a csoportszoba előtt. Itthon el is raktuk, megy majd be a mappába, ahol a kincseket őrizzük.

Egyébiránt nagyon sokat fejlődött a kis legény, jót tesz neki az ovi. Beszélni még mindig nem beszél, ellenben egyre bővül a szókincse, sokszor magam is meglepődöm miket tud. Tőmondatokat már sok esetben alkot, egy ideje pedig megjelent a birtokos eset (amolyan angolos formában - pl. anyáé toll). Dolgait mindig rendben tartja, elpakol maga után (ha nem vagyok elég gyors, utánam is). Tudja, minek hol a helye, tányért, poharat, evőeszközt a mosogatóba, ruhát a mosógépbe, szemetet a szemétbe viszi. Mikor hazajövünk, első dolga kabátot, cipőt, pulóvert, nadrágot levenni, utána megy csak be a szobába köszönni. A cipő kérdést már rábízhatom, előveszi, elrakja helyére. Enyémet is, mivel mindig velem együtt megy valamerre. Kabátot csak azért nem ő kezeli, mert nem éri fel. Macskákat a jelenléte nélkül nem etethetem, mert bármit csinál, megszakítja és rohan segíteni, amint a tálat meghallja. Még mindig szépen sétál, nem kell rászólni, hogy "ne rohangálj!", a közelemben, vagy mellettem vagy utánam 2 lépéssel halad. Őszintén örülök, hogy semmilyen nevelési elvet nem fogadtam meg annak idején kezdő anyaként, mert abszolút nem nőtt a fejünkre, kedves, szófogadó, nyugodt gyerek, akivel bármikor bárhová el lehet menni. Előfordul ugyan, hogy ráun a várakozásra, mint pl múltkor a postán (bár ez teljesen érthető, mivel 1,5 órán keresztül ácsorogtunk), de figyelni kell a jeleket. Persze akkor sem őrült meg, csak próbálta elfoglalni magát. Rászóltam, felfüggesztette, mindenki boldog volt.

Voltam érettségi írásbeli megtekintésen, éééés, nem számoltam rosszul, 59%-ot sikerült elérnem! :) Kicsit szomorú vagyok amiatt, hogy nem lett 60%, mert onnantól 4-es, de végülis ez teljesen mindegy, mivel a szóbeli még hátra van. Arra gondoltam, ha ezt is letudom, a májusi időszakban beszúrok még egy informatika érettségit is, hiszen eleve arra készültem, meg hát amúgy is vicc az egész, szóval miért ne. Az iskolában a titkárnő rágja a fülemet beiratkozás óta az ECDL-el is, lehet meg kellene azt is csinálnom, veszteni valóm nincsen. Csak most valahogy nincs kedvem kiadni pénzt az indulásra. Merthogy munka még mindig nincs. Miért is lenne... Elmentem oda, ahova a munkaügyi központ küldött, de közben már felvettek 3 próbaidőst az állásra. Persze a papírt még mindig nem vittem vissza, úgyhogy külön procedúra lesz az egész. Oké, beteg voltam (ja, egyébként már meggyógyultam végre, így két hónap után! :) ), de inkább a kedélyállapotom nem volt az igazi, csak hát ezt mégsem mondhatja az ember lánya indokként.

És hogy miért ilyenkor írok bejegyzést? Jogos kérdés :D Iszonyatosan fáradt vagyok! Ugyanis ma apukáméknál voltunk, mert volt megint nagy családi összejövetel (ezeket egyébként szeretem, mert nagyon bolond családom van, és ennyi időn keresztül folyamatosan nevetni...). Az apropó inkább annak szólt, hogy sok idő után végre kész lett a házuk, beköltöztek, és mivel mindenki kíváncsi volt, áttelepültünk hozzájuk. Hát... maga a ház... Tényleg szép, és tényleg szuper, hogy végre lett kertjük is, de... de nem ezt vártam! Olyan nagy készülődést, annyi energiát fektettek bele a dologba, hogy valami sokkal monumentálisabb elképzelés élt a fejemben. Ehhez képest egy sima egyszerű 3 szobás földszintes kis izé. Jó persze, a seggem a földhöz verném, ha megdobnának egy ilyennel, de akkor is. Valahogy... olyan furcsa érzés volt! Egyrészt - és talán ez zavart a legjobban - nincs új érzete. Nehéz ezt megmagyarázni, egyszerűen csak amint belépsz egy házba, ami lehet akár 80 éves is, akkor is, ha nemrég költöztek be, ott van egy bizonyos "új" érzés. Itt nem volt. És ugyan tényleg szépen megcsinálták, de hiányzott belőle az élet, nem volt otthonos, nem jött át belőle az, hogy igen, itt egy család lakik. És ez egy kicsit ellentmondásos az előző kijelentésemmel, és így nem is nagyon volt kedvem barangolni. Oké, nem is tudtam volna. A gyerekszobát láttam, ott töltött egy csomó időt a kisfiam. A szülők szobáját is, az van rögtön a bejárat mellett. A harmadikba nem néztem be, de amúgy se lett volna kedvem, mert fehérfényű izzó volt a lámpába, ami nekem nagyon nem jön be, rideggé teszi a helyszínt. A nappali aranyos, és jó helyen van, el tudom képzelni, hogy összeülnek este tévézni (jobb helyeken beszélgetni), majd 4-en 3 irányba lefeküdni. Ami nagyon tetszett, az a törölközőszárító, amit már sok helyen láttam, és imádom, hogy meleg törcsit vesz le róla az ember, az egyik legjobb találmány. Oké, meg kell hagyni, a fürdőszobát igényesen összerakták, de mint megtudtam, csak véletlenül. Szóval, jól éreztem magam, de hiányzott belőle valami.

Este 9 körül értünk haza az üres lakásba, saját nyomorunkba. Gotfrid már az autóban be-bealudt (ilyenkor mindig fuvarozzák a fenekünket), persze itthon még jó 2 órába telt, míg végre el is aludt. Remek volt. Gyorsan feltakarítottam - mert miért ne (meg amúgy is muszáj volt), és most rengeteg a szabadidőm, mert várom párom, aki idő közben, míg elvoltunk lelépett, és lassan érkeznie kellene, mert nem lesz busz amivel hazajöjjön. Én meg ilyen marha rendes vagyok, hogy megvárom.

Kép is lesz, csak most lusta vagyok. Meg megmozdulni sem nagyon merek, mert végre az összes macska fekszik, és semmi kedvem felverni őket, hogy aztán a nyakamba lihegjenek, mert ők ennének még. Úgyhogy majd legközelebb. Ellenben most rengeteg sokat írtam, van mit olvasni. Már ha lesz vállalkozó szellemű egyén, aki ezt mind végignyálazza.