Most ez van...

Mégiscsak itthon marad a gyermek. Reggel már furcsán ébredt, nem a tőle megszokott "jujj, de jó oviba megyünk" örömmel, aktivitással, hanem fáradtan, nyűgösen, összeesősen. Apával kissé össze is különböztünk, mert én gondoltam, hogy nem kéne ma mennie, de okos enged... szóval besétáltunk. Majd 10 óra körül jött a hívás, hogy menjek érte, mert nagyon sír és fájlalja a bal fülét. Még jó, hogy itthon szenvedtem (komolyan, olyan fájdalmaim voltak, hogy állni képtelen voltam). Elsiettem a kis betegért, de persze a háziorvosa reggel 8-tól 10-ig rendelt ma, úgyhogy az sztornó. Viszont a füle miatt legalább akkor a fülészetre menjünk el. Megjegyzem olyat sem szokott, hogy hazafelé "anya, vegyél fel!", ma pedig ez volt. Megpróbáltam, de sokáig nem tudtam vinni, mivel magamat is vonszoltam csak.

Itthon megnéztem az sztk honlapját. Nincs előjegyzés, nem kell beutaló, időpont nincs feltüntetve (ebből számomra az következik, hogy nyitvatartási időben lehet menni). Marha nagy mázlim, hogy a gyermekemért gyilkolni is képes vagyok, különben nagy utazás várt volna rám. A betegirányító, ahol be kell jelentkezni TAJ kártyával, közölte, hogy április óta előjegyzéses a fülészet. Hogy a francba lehet egy fülészet előjegyzéses??? - Jó napot, 2 hét múlva (jó esetben) fájni fog a fülem, szeretnék egy időpontot! - vagy ez csak számomra ilyen érthetetlen? Egy 5-10 percig beszélgetett a két hölgy az üveg mögött, hogy akkor mi legyen, mert azért a János Kórházba mégsem küldenének el, mivel a város másik felén van, ez meg itten egy 3 éves fülfájós gyermek. Megjegyzem, a 4 metrómegállóra lévő Heim Pál fel sem merült a hölgyekben, no de mindegy. Végülis feltelefonáltak, és kaptunk sorszámot, mert látták, hogy vörösödik a fejem és lassan gőz száll fel a füleimből, mint a rajzfilmekben. Az külön vicces, hogy mindez tortúra után kb. 10 percet kellett csak várnunk a bejutásra, ami számomra felfoghatatlan gyorsaság, mivel az előző látogatásunkkor (akkor ugyan nem volt előjegyzéses) cirka 3 órát várakoztunk. Kiderült, az történt, hogy összesen egyetlen egy darab orvos maradt a fülészeten, így a felnőtt és a gyermek fül-orr-gégészetet összevonták. Itt megint dobtam egy hátast. Egyetlen orvos... egy egész kerületre... és ő is szabira megy jövő héten. - természetesen nem az orvost hibáztatom!

Megleste az egész gyermeket, fülét, arcát, mindent. Nagyon korrekt volt! Tényleg, le a kalappal, még meg is ultrahangozták gyorsan a kis arcát. Megszületett a döntés, kezdődő középfül gyulladás. Mondta is a doki, hogy jogos volt a sírás. Bent persze nagyon jó gyerek volt, és ügyesebb, mint némelyik felnőtt. Szépen tartotta a fejét, nagyon nem is kellett a segítő asszisztens. Írtak fel 2 gyógyszert, és távoztunk. Jövő héten kontroll.

Összegezve jelenleg 2 féle orrcseppet használ (mindkettőt másra), 2 féle "kanalast", 1 db kataflam cseppet, és C-vitamint. És kalapot emelek előtte, mert mindezt szépen, illemtudóan, hiszti nélkül. Ezt sem tőlem örökölte... Vattát kell a fülébe dugnunk, ami ha kiesik, azonnal rohan, hogy rakjam vissza neki. Fürdésnél nagyon kell figyelnem, hogy a füle vízmentes maradjon. Ezzel azért még kissé hadilábon áll, hiszen nagyon nehezen szoktattam hozzá ahhoz, hogy a víz barát, nyugodtan belerakhatja a fejét, azóta élvezi, most meg hirtelen nem szabad, mert fájni fog a füle. Viszont a gyógyszerek gyorsan hatottak, mert este már nem fájlalta a fülét. Szóval mégis örülök neki, hogy jövőhéten őszi szünet, így igazából csak a pénteket hagyja ki, meg a mai nap nagyon nagy részét.

Hogy másról is írjak...

Érettségi

- avagy az az 1 bizonyos maradék tárgy, ami szükséges a kék bizonyítványhoz -

Talán szombat lehetett, mikor ráeszméltem, hogy szerdán írásbeli vizsgám van. Egyszóval, nem készültem, na. Még jó, hogy tavasszal igen! Szépen felöltöztem, ahogy azt illik. A portásnál kirakott papírról értesültem róla, hogy ugyan 4 csoportra lettünk osztva, de ez az írásos részt nem érinti, így összesen 3-an ültünk bent. Mivel nekem első emeletet mondta, így meglepődve tapasztaltam, hogy a másodikra kell mennem. De ez az intézmény már csak ilyen. Odaadtam a személyimet, akkor ők lepődtek meg, mert a saját papírjukon elírták a születési napomat. Ezt a papírt leküldték (szgépen kijavítani és újra kinyomtatni) egy emelettel lejjebb a titkárságra. Megkaptuk a lapokat, nekikezdtünk. Bejött egy titkárnő szerű hölgy, orrom alá dugott egy üres papírt, hogy írjam rá, hogy kérvényezem a tanulói jogviszonyom megszüntetését. Annyira megdöbbentem, hogy csak pislogtam rá, mint hal a szatyorban, majd megérdeklődtem, hogy mit is szeretne egészen pontosan és miért, de megállapodtunk abban, hogy felkeresem, amint végeztem. Pár percig még motoszkált az agyamban a kérdés, de bevettem a leszarom tablettát, és mivel egészségügyileg elég nyamvadt volna, csak gyorsan túl akartam esni a vizsgán és hazamenni pihenni. A 120 percet feladatsort végül 45 perc alatt kitöltöttem, gyorsan átszaladtam még egyszer az egészen, hogy maradt e kitöltetlen mező, majd beadtam VOLNA! Merthogy a "javításra" leküldött papír még nem érkezett vissza, így végülis nagy nehezen előkerítették az eredeti, hibás lapot. Eddigre már még egy vizsgázó végzett. Sikerült leadnom, megkerestem a hölgyet, aki úgy gondolta, nyugodtan megzavarhat vizsgázás közben. Addigra összeraktam magamban a dolgokat. Közöltem, hogy én nem fogom kérvényezni a megszüntetést, ha ki akarnak dobni azért, mert nem jártam be a gyakorlatra, mert 1. nem találtam meg épületen belül a helyszínt, mert a portás sem tudott értékelhető információval szolgálni, 2. a tanulmányi szerződést most, október végén óhajtják megíratni mindenkivel, akkor rakjanak ki ők. Mivel erre a válaszra nem számított, így gyorsan átpasszolt az osztályfőnökömnek, hogy kezdjen velem valamit. Az már csak itthon jutott eszembe, hogy ugyan nem szép dolog, de az én kezemben még mindig ott van az az ütőlap, hogy az iskola simán közokirat hamisítást követett el ellenem, és ezzel tulajdonképpen hátráltatott az érettségimben.

Ma felrakták az oktatási hivatal honlapjára a biológia írásbeli feladatlapját a javítókulccsal, és úgy számoltam, hogy kb 57%-ot szedtem össze. Ami, azt nézve, hogy most nem készültem előtte, nem rossz. az biztos, hogy szóbelire engednek, amire viszont felkészülök rendesen.

Éééés, ha ez az egész nem lenne elég...

Ma, a fülészetről hazaérve azzal fogadott a szomszédom, hogy az (ugyan nem használt, de hát mégiscsak a miénk) autó hátsó szélvédőjét valami intelligens fazon (véletlen sem ember) bezúzta. Láthatóan valamit keresett, pechjére üres az autó, mivel nem használjuk, és ez látszik is rajta. Azt nem tudom megmondani, hogy a fólia segített vagy rontott a dolgon, tény, hogy ahol beesett az üveg közepe, ott a fóliának köszönhetően lóg befelé az utastérbe. És ami meglepő, sem párom, sem én nem bosszankodtunk, mert már ott tartunk, hogy szarunk mindenre (már elnézést a kifejezésért). Egész egyszerűen már semmi sem tud felbosszantani. Egyikünket sem. Este lementem és nemes egyszerűséggel ráragasztottam egy 110l-es fekete kukazsákot. Ennyi. Bemehetnénk a rendőrségre feljelentést tenni ismeretlen tettes ellen, de minek. Kétlem, hogy a házból lett volna valaki, mert annál azért (talán) több eszük van. A mellettünk lévő kereskedő szarik rá, tőle kaptunk engedélyt a tárolásra. Már csak az lehet, hogy valami részeg suhanc jó mókának találta, vagy valaki kifigyelte, hogy ott áll már régóta, vagy bosszúból, mert nem adtuk el alkatrésznek, pedig annyian érdeklődtek. De inkább az első a valószínű, mivel a másik autót, ami szintén itt áll már régóta, és értékesebb is egy picivel, azt nem bántotta, mert 2 hellyel arrébb áll. Persze azért a nyakát tekerném ki, ha azt barmolja szét. Inkább szóljon, kinyitom, nézzen körül, mit érdekel, de nem élvezkedjen már ezen. Éppen elég baj, hogy a lakás beázik, most majd az autó is párásodik majd ezerrel. Hurrá!

Most így ennyi volt bennem. Majd jövök a megszokott pozitívumokkal is, de jelenleg kissé el vagyok keseredve. Nem csak ezek miatt. Az egész életünk kilátástalan. És most egy kicsit megtelt a hócipellőm. Egyedül az tartja bennem a lelket, hogy a fiamnak szüksége van az igazi anyjára, akivel jó időt tölteni, aki szereti, és odafigyel rá. Aki támogatja, és mindig mellette áll.

Betegek vagyunk... ismét :/

Ismét betegek vagyunk. Nem, ez nem új fertőzés, ez az a bizonyos bakteriális dolog, ami 1 hónapja keseríti az életem. Már-már úgy tűnt, végre meggyógyulok, aztán végül visszaerősödött. Tegnap délután az óvodában is azzal fogadtak, hogy jobb lenne, ha a gyermek inkább itthon lábadozna. Mivel ma vizsgázni megyek, és a gyermekorvos is pont akkor rendel, mikor én írni fogom az okosságokat, ezért majd holnap viszem (valószínűleg). Bár azt beszéltük, hogy jövőhéten úgyis itthon lesz, ezt a két (mával együtt 3) napot már bírják ki bent. Az orvos sem tud ennél többet tenni úgysem. Szóval most egy kicsit megtelt a hócipellőm, de mindegy. Majdcsak meggyógyulunk valamikor.

Tegnap egyébként megkaptuk a fényképrendelő lapot, már gondolkozunk, hogy miből mennyi kellene. Sajnos kissé látszik, hogy aznap - mikor fényképezték - már kezdődött a betegsége, de azért lettek jó képek. Ha megérkezik a normál méretű kép, felteszem ide.

Az Én kis kertem projekt a télre lezárult, a paradicsom nem vette jó néven a költözést, úgyhogy közös megegyezés alapján hagytam kiszáradni. Ebben nagy szerepet játszott, hogy a kapott vizet sem óhajtotta már meginni. Ellenben az az egy darab termés, amiről képet is raktam fel, gyorsan még beérett, hamarosan leszedem és megnézzük a belsejét.

Más most nagyon nincsen... Próbálok rendbe jönni. Ma pedig 2-re megyek írásbeli vizsgára.

A kutya

Most október 22-én volt a 3. év fordulója, hogy Lili kutyám majdnem 4 teljes év után elhunyt. Szomorú vagyok miatta, és minden évben gyertyát gyújtok emlékére. Nagyon hiányzik! Ő volt az én első igazi saját kutyám! Mikor 17 évesen elköltöztem, az első dolgom volt, hogy kutyát keressek magamnak, és szerencsére ebben az akkori párom is partner volt. Akkoriban önkéntesként segítettem egy menhelynek egy befogadónapon, és 2 kutyába egyből bele is szerettem, ám párom kikötése volt, hogy kistestű legyen, így döntöttünk a szálkás tacsi keverék mellett. Fel is vettem a kapcsolatot másnap az ideiglenesével, voltunk is nála pofaviziten, és megegyeztünk, hogy másnap megyünk érte, addig megkapja az oltásait és elbúcsúznak tőle. Majd indulás előtt 1 órával üzenetben visszalépett és hablatyolt valamit arról, miért gondolta meg magát. Valójában a lánya annyira megszerette a kutyust, hogy nem tudtak tőle megválni. Szomorú lettem, hiszen annyira beleéltük magunkat, hogy már be is vásároltunk neki, és tűkön ülve vártuk, hogy indulhassunk.

Összeköltözésünk előtt 1 hétre ideiglenesen befogadtunk egy foxi keveréket, akinek SOS szüksége volt egy szabad helyre valahol. Csakhogy, mint kiderült, ez a másfél éves kutyus soha életében nem volt egyedül hagyva egyetlen pillanatra sem, és ahogy dolgozni indultunk, elkezdte a vonyítást. A szomszédaim megfenyegettek, hogy feljelentenek, így a foximentés átvette. Hiányzott nekünk, mert megszerettük. Viszont ő adta meg a lökést, hogy a tacsis dolog miatt, mikor leültünk beszélgetni, eldöntöttük, nekünk foxi kell! Aztán decemberben született egy világvégi kis faluban egy alom, és mikor párom februárban a netet bújta, ráakadt. Hétvégén aztán el is mentünk érte, és estére foxigazdik lettünk. Egyfajta szülinapi ajándék volt Ő nekem.

9 hetesen

Megpróbáltuk a lehető legjobb körülményeket biztosítani a kis jószágnak. Kerestünk neki kutyabarátokat, akikkel 1 éven keresztül minden hétvégén találkoztunk. Már egészen pici korában vittük magunkkal kirándulni, világot látni, és persze kutyaiskolába. A sors fintora volt, hogy szegény túlságosan domináns volt, ezért 1,5 éves korára már a legnagyobb kutyának is nekiment volna, hiába iskolák és kiképzők sokasága. Itthon nem volt gond vele, ha hazahoztunk ideiglenesbe egy új kutyát, azzal nagyon jó viszonyban volt, és kint sem bántotta. Volt egy kis szerelme is, egy pit bull, akivel nagyjából 1 idősek voltak, és bármikor találkoztunk - sokszor jártunk össze - jót játszottak. Aztán az egyik télen, kaptam egy telefont, hogy egy jack russell az életéért küzd a kórházban, és a kedves gazdi ugyan kifizeti a műtét árát, de hazavinni már nem akarja, és jó lenne neki egy meleg otthon, Lili kapott egy tesót. Mert nem haboztunk elhozni a kis árvát, hatalmas sebbel az oldalán.

Mézi a russell és Lili

Aztán az akkori párommal szakítottunk, hazaköltözött, és vitte magával a kis russellt. Egy idő után úgy érzetem, szeretnék Lilinek egy új tesót, és a pit bullos barátnőm tenyésztőjénél pont születtek kék apróságok, így elmentem ismerkedésre, kiválasztásra, majd hazahoztam. 1,5 évig voltak jó tesók, Lilkó nagyon megszerette őt. Aztán a dolgok úgy alakultak, hogy az ő érdekében új gazdit kellett keresnek a kis kék pit bullnak. Jött helyette egy német juhászkutya. Majd egy tanítványom, egy mudi keverék is. Hogy ő mit hozott magával a szaporítótól vagy a menhelyről, azt nem tudom, de végül mindhárman meghaltak.

Abby, Lili és Czeno

Lili dominánságának köszönhetem azt is, hogy kitanultam a kutyakiképzés csínját-bínját, mivel egyik nagy kiképző és iskola sem tudott vele mit kezdeni. Én viszont nem adtam fel! És végül élete utolsó fél évét kiegyensúlyozottan (dominanciamentesen) töltötte.

Mikor 3 éve reggel megtaláltam élettelen testét, vigasztalhatatlanul sírtam, és valami meghalt bennem. Este eltemettük kis testét, és én azóta sem mentem arra a helyre, ahol ő nyugszik. Tudom, hogy beteges kutyus volt sajnos, amiben valószínűleg az is szerepet játszott, hogy nem tenyésztőtől vettük, de mindig meggyógyult, mert azonnal orvoshoz rohantam vele. A legszomorúbb a dologban, hogy este még semmi baja nem volt, boldogan ugrált, semmi nem mutatott arra, hogy reggelre már nem lesz. Több orvost is kérdeztem, hogy mi lehetett, de egyik sem tudott válaszolni.

2 évig gyászoltam olyan szinten, hogy nem is akartam másik kutyát. Aztán mérhetetlen űr támadt bennem, mert mégiscsak hiányzott az életemből egy négylábú. Elkezdtem nézegetni a fajtákat a neten. Az biztos volt, hogy terriert nem szeretnék, mert jelenlegi életvitelemhez nem passzolna, nem tudnám 100%-ig kielégíteni az igényeit. Azt is tudtam, hogy inkább közepes termetűt szeretnék. Egy ideig motoszkált a fejemben, hogy schnauzert szeretnék, de mikor ráleltem a whippetre, elvetettem. Szerelem volt első látásra! Második lépésként tenyésztőket kezdtem keresni. Fontosnak tartom a tiszta vérvonalat, így ahol lehetett, megnéztem a törzskönyveket. Ekkor sokan kiestek, ami elszomorító. Majd végül találtam egy olyan tenyésztőt, akinek nem csak a kutyái voltak szimpatikusak, hanem maga a hölgy is! Biztos voltam / vagyok benne, hogy a jövőben tőle szeretnék kiskutyát. Innentől már csak 2 kérdés maradt: szín és nem. Tricolor foxim után, szeretnék egy bicolor fekete-fehér kutyát, mivel Liliben is ez volt a domináns, így ez valahogy adta magát. Több tapasztalatot végigolvasva végül meglett a nem is, kan kutyát szeretnék. Innentől a sorsra bíztam a dolgot! Ha ettől a tenyésztőtől, ennek a szukájától (ezt is kiválasztottam), születik egy alom, melyben lesz egy fekete-fehér kis whippet, akkor ő az enyém lesz! Ha nem, akkor még nem állok készen rá. Persze, ez így bután hangzik, de ez az én döntésem. A facebooknak köszönhetően napi szinten lesem a fejleményeket, hogy mi a helyzet kutyaügyben, de sajnos már egy éve nem jön össze neki a tervezett alom. Mondjuk most másik szukától szeretne, de úgy gondolom, nem adj fel, míg ez össze nem jön neki. Látok sok tenyésztőt, hogy mikor hol születik új alom, és találkoztam már fekete-fehér törpékkel is, és hiába tört össze a szívem, tartom magam az elhatározásomhoz.

Ő Tegár Kapitány Dominó, a titkos kis szerelmem, tőle szeretnék majd kiskutyát egyszer...

XX. bejegyzés! :)

Én magam is meglepődtem azon, hogy ez a 20. bejegyzésem! Hogy ez sok vagy kevés... döntse el mindenki maga. Részemről passzolom. :)

2 hete pénteken már éreztem, hogy valami nem egészen olyan, amilyennek lennie kellene, de gondoltam megint kaptunk az oviból valami lájtos vírust. Hétvégén már felkelni is képtelen voltam, mindenem fájt (szó szerint, még a hajam is, ez nem vicc). Én, aki csak a legvégső esetben vesz magához gyógyszert, most halomszám kapkodtam befele a paracetamolokat, orrcseppeket, köptetőket. Na meg persze a zsebkendőket. Voltak pillanataim, mikor azt hittem, megpusztulok, szóval tényleg nagyon nem voltam jól. Hétfőn reggel csörgött az óra, sokáig gondolkoztam azon, hogy felhívom az ovit, hogy nem megyünk, mert nem voltam benne biztos, hogy sikerül megtennem az utat oda-vissza. Aztán végülis erőt vettem magamon. Szerdán szóltak bent, hogy nagyon folyik az orra, csütörtökön pedig már a gyerek se ment sehová. Gondoltam a hétvégén csak kifekszi, hiszen hihetetlenül gyorsan gyógyul mindig. Hétfőn gyerekorvosnál voltunk, mert nem javult. A doki szerint ami benne bujkálhatott, eltűnt, és már csak allergiás. Kapott gyógyszert, ha látványosan javul, minden oké, ha nem, akkor nem az. Az utóbbi jött be, nem allergiás. 2 nap múlva kellett visszamennünk, akkor már az orvos is látta a orrában a váladékot, felírt antibiotikumos orrcseppet, és ha esetleg vasárnapra sincs változás, akkor antibiotikumos fürdőt. Ez utóbbit szerencsére nem kellett kiváltanunk, most hétfőn már ment oviba. Kicsit még köhécsel, de ez már semmi. Én ma már egészen jól vagyok, de kellett hozzá 2 és fél hét.

És ehhez az egész betegeskedéshez hozzá jön pluszban, hogy az egyik bölcsességfogam a rosszullétem talán 3. napján ripityára tört csak úgy, minden előjel nélkül. Természetesen betegen nem lehet fogorvoshoz menni, úgyhogy még mindig nem sikerült eljutnom. Ma meg már nem fáj, úgyhogy azt hiszem még pihentetem egy darabig.

Az egész történet előtt volt az oviban egyéni és csoportos fényképezés. Semmi hír róla... pedig nagyon kíváncsi lennék rá! :)

A héten voltam a munkaügyi központban is. Elég ciki volt, mikor várakozás közben jött rám a száraz köhögés, viszont hirtelen több helyem lett. Csak regisztrálni szerettem volna egyébként, de egyből megörült az ügyintéző, mert volt egy olyan munkalehetőségük, amihez az én szakmám szükséges, úgyhogy a héten megyek munkaügyben társalogni. Remélem sikerül megegyeznünk.